ZSÓFI
(Galambos Zsófi)
Amikor transzplantálták a vesémet, megváltozott az egész életem. Hónapokig feküdtem kórházban, aztán a műtét után fél évig szobafogságban voltam, mindezt 20 évesen!
Azt éreztem, hogy lemaradok az életről.
Amikor kicsit jobban lettem, elmentem tök egyedül Olaszországba egy hónapra, és végigpartiztam az utazást. Olyan kalandjaim voltak, amiket sose fogok elfelejteni: éjszaka pucéran fürödtünk a tengerben, elraboltak minket helyi csávók valami autóversenyre… Szóval minden volt, és nagyon jól éreztem magam. Azt éreztem, végre visszatértem az életbe, de elszaladt velem a ló, és nulla betegségtudatom volt.
A mai napig dolgoznom kell azon, hogy mindig legyen betegségtudatom, mert tudom, hogy ez létfontosságú számomra. Akkor azért ellenkeztem, mert attól féltem, hogyha ezt elfogadom, akkor én már örökre a vesetranszplantált lány maradok, de azóta már tudom, hogy a dolgok nem zárják ki egymást. Van egy játék:
Sorolj fel 10 dolgot, ami Te vagy!
Az egyik első dolog, hogy én nő vagyok, és imádok nő lenni még akkor is, amikor teljesen fel van puffadva az arcom a víztől, és senkinek nem engedném, hogy hozzzám érjen, mert éppen nem érzem jól magam a bőrömben. Emellett vagyok én színész, művész, bolond lány, szeretem a férfiakat, szeretem az életet, szeretem a tengert, szeretek utazni, szeretek tanulni, és igen, van ez a betegség is. De nem csak a betegségem vagyok én, nem csak az határoz meg engem, és ez az, amit mostmár tényleg kezdek felfogni, és így már tudom szeretni magam.
Emellett akkor szoktam még semmirekellőnek érezni magam, amikor elkezdem összehasonlítani az életemet másokéval. Sokszor elszégyellem magam, amikor arra gondolok, hogy valaki mennyivel előrébb tart 25 évesen, mint én 32 évesen. Főleg karrier szempontból szoktam azt érezni, hogy el vagyok késve.
Mostanra már eljutottam oda, hogy erre a reflexből jövő elégedetlenségre tudok hideg fejjel reagálni. A másik azért tart már ott, mert neki volt rá ideje, én meg effektíve egy évet töltöttem kórházi ágyon feküdve.
Másrészt azért se hasonlíthatom hozzá magam, mert ennek az egész betegségnek van egy pszichés vonulata, és kb. 2 éve kezdtem neki, hogy ezt helyretegyem. A 30. születésnapomon belenéztem a tükörbe, szépen megveregettem a vállamat, és azt mondtam magamnak:
-Baszd meg, még mindig itt vagyok! Tök jól vagyok! Szeretnek a barátaim, én is szeretem a barátaimat, szeretem az életet!
Ekkor kezdtem el újra hinni abban, hogy utána kell mennem annak, ha valamit szeretnék, és soha nincs késő! Lehet, hogy valaki sokkal fiatalabb és sikeresebb, de neki az volt az útja, nekem meg ez volt az utam, de ettől még nem fogok barlangban élni életem végéig szomorkodva.
MP
