KOLOS
(Kósa Kolos)
Az élet három éve karácsonykor követelte tőlem a legnagyobb bátorságot.
Édesanyám súlyos betegsége során eljött az a pont, amikor az orvosok nem tudtak többet tenni érte. A magyar egészségügy ilyenkor széttárja a kezét, és a hozzátartozók sem tudják, hogy mi legyen a következő lépés.
A halálos hír hallatán a bátyámmal eleinte tagadásba menekültünk, mondván: “mi ebből akkor is kimászunk!” De szembesülnünk kellett a kegyetlen valósággal. Nagy levegőt vettünk, és hazavittük anyut. Nem akartuk, hogy egyedül legyen az utolsó időkben. Az első pár pánikban töltött nap után rájöttünk, hogy segítségre lesz szükségünk, mert fel fogunk őrlődni az otthoni ápolásban. A terheinket végül egy olyan segítővel tudtuk megosztani, aki rávilágított arra, hogy az, amivel rettegtünk szembesülni, és amiről a társadalmunk sem beszél: a halál – lehet szép és természetes folyamat.
Minden szomorúságával és gyötrelmével együtt sem csinálnám másként. A kórházakban 2 ápoló jut 20 haldoklóra. A szerettednek fájdalmai vannak, fél, és szeretné, hogy fogd a kezét a végső úton, amit csak te tudsz megadni neki.
Láttuk az édesanyánkat zsugorodni és eltűnni, de végig vele voltunk. Ezt nevezem igazi bátorságnak, minden mást csak kurázsinak. Büszke vagyok magunkra, hogy a lehető legszebben tudtuk elbúcsúztatni az édesanyánkat, ami minket is jobban összekovácsolt.
A társadalmunk nem foglalkozik a halállal. A nyugati világ marketingje azt hirdeti, hogy a szépség és a fiatalság a legfontosabb, megöregedni szégyen vagy tabu, holott ez az élet rendje. A világunk erre nem akar felkészíteni, sőt úgy tesz, mintha nem létezne elmúlás. A generációk így egyre távolabb kerülnek egymástól, pedig azt, hogy a halálhoz hogyan álljunk hozzá, épp az idősebb emberektől tanuljuk meg. Létezésünk értékét az adja, hogy nem tart örökké. És ezzel nagy bátorság szembenézni.
GR