ZSÓFI
(Galambos Zsófi)
Csak a sokadik randin szoktam elmondani az új pasimnak, hogy miért van heg a hasamon. Erről nem nagyon merek beszélni, mert az én sztorim sokáig azt mutatta nekem, hogy megbuktam az életben, mert a testem nem tudta azt csinálni, amit egy testnek csinálni kell, és ettől rosszabb vagyok, mint a többiek.
20 évesen derült fény a vesebetegségemre. Egyszercsak nem kaptam levegőt, kiderült, hogy a szegény tüdőm megtelt vízzel, és mire kettőt pislantottam, már szúrták a nyakamat, hogy dialízist kapok. Minden megváltozott. Azelőtt egy ide-nekem-a-világot csaj voltam, és szentül hittem, hogyha teszek valamit, annak eredménye lesz, és befolyással vagyok az életemre. Ezek után meg kellett értenem, hogy a kontroll nem az enyém, mert a nyugati orvostudomány szerint én nem tudom befolyásolni a szervezetem működését.
Augusztusban kezdődött ez a horror sztori, és januárban volt a transzplantációs műtét, ami után fél évet szobafogságban voltam. Azt éreztem, teljesen lemaradok az életről, de összeszedtem magam. Aztán 6 évvel később a vesémnek sikerült kilökődnie…
Valami furcsa szégyenérzet volt bennem, egyre szarabbul lettem, de hetekig nem mertem elmondani senkinek, hogy mekkora a gáz, végül bevallottam a pasimnak. Mondta, hogy sürgősen beszéljek a szüleimmel, de még ezután is húztam az időt 3 hónapig. Apám azonnal előkerítette azt a fantasztikus orvost, aki anno műtött, és kiderült, hogy 6 év alatt annyit ment előre az orvostudomány, hogy már rutin műtétként csinálnak olyan átültetést, ahol nem egyezik a vércsoportja a donornak és a recipiensnek, így kaphattam meg apám veséjét.
Nagyon fura a viszonyunk apámmal, mert még mindig elhiszem róla, hogy ő Superman, de sose mondta nekem, hogy szeretlek, ha meg én mondom, akkor sóbálvánnyá válik. Azt éreztem, hogyha apa veséjét kapom, akkor nem lehet baj. A műtét előtt mindketten voltunk pszichológiai kivizsgáláson, ahol azt nézték, hogy a donor önszántából ajánlja-e fel a szervet, amiről apám így mesélt:
– Megkérdezte a nő, hogy biztos vagyok-e benne. Visszakérdeztem, hogy van-e gyereke, és mondta, hogy nincs. Erre pedig mondtam, hogy akkor nincs miről beszélnünk.
A műtét után mindenki azzal jött, hogy “olyan bátor vagy, és annyira felnézek rád!” Ne emiatt nézzél fel rám! Én nem kértem, hogy ezt átéljem! Nem volt más választásom, és neked se lenne, ezért te is túlélnéd!
32 éves vagyok, és azt érzem, hogy folyamatosan harcolok, csak nem a harcmezőn, hanem a saját testemmel és a betegségemmel. Nem azt szégyellem, hogy szét van vágva a hasam! Ezeken a sebeken keresztül tudok azonosulni a harcos nőkkel, szeretem a vikingeket. Ezek a hegek azt mutatják meg a világnak, hogy voltam én már csatában, túléltem, és még mindig itt vagyok!
Csak a sokadik randin szoktam elmondani az új pasimnak, hogy miért van heg a hasamon. Erről nem nagyon merek beszélni, mert az én sztorim sokáig azt mutatta nekem, hogy megbuktam az életben, mert a testem nem tudta azt csinálni, amit egy testnek csinálni kell, és ettől rosszabb vagyok, mint a többiek.
20 évesen egyszercsak nem kaptam levegőt. Kiderült, hogy a szegény tüdőm megtelt vízzel, és mire kettőt pislantottam, már szúrták a nyakamat, hogy dialízist kapok, hónapokkal később meg átestem egy vesetranszplantációs műtéten, ami után jött fél év szobafogság. Azt éreztem, teljesen lemaradok az életről, de összeszedtem magam.
Aztán 6 évvel később a vesémnek sikerült kilökődnie…
Valami furcsa szégyenérzet volt bennem, és hetekig nem mertem elmondani senkinek, hogy mekkora a gáz, végül bevallottam a pasimnak. Mondta, hogy sürgősen beszéljek a szüleimmel, de még ezután is húztam az időt 3 hónapig.
Apám azonnal előkerítette azt a fantasztikus orvost, aki anno műtött, és kiderült, hogy 6 év alatt annyit ment előre az orvostudomány, hogy már rutin műtétként csinálnak olyan átültetést, ahol nem egyezik a vércsoportja a donornak és a recipiensnek, így kaphattam meg apám veséjét.
Nagyon fura a viszonyunk apámmal, mert még mindig elhiszem róla, hogy ő Superman. Azt éreztem, hogyha apa veséjét kapom, akkor nem lehet baj. A műtét előtt mindketten voltunk pszichológiai kivizsgáláson, ahol azt nézték, hogy a donor önszántából ajánlja-e fel a szervet, amiről apám így mesélt:
– Megkérdezte a nő, hogy biztos vagyok-e benne. Visszakérdeztem, hogy van-e gyereke, és mondta, hogy nincs. Erre pedig mondtam, hogy akkor nincs miről beszélnünk.
A műtét után mindenki azzal jött, hogy “olyan bátor vagy, és annyira felnézek rád!” Ne emiatt nézzél fel rám! Én nem kértem, hogy ezt átéljem! Nem volt más választásom, és neked se lenne, ezért te is túlélnéd!
32 éves vagyok, és azt érzem, hogy folyamatosan harcolok, csak nem a harcmezőn, hanem a saját testemmel és a betegségemmel. Nem azt szégyellem, hogy szét van vágva a hasam!
Ezek a hegek azt mutatják meg a világnak, hogy voltam én már csatában, túléltem, és még mindig itt vagyok!
MP
