GÁBOR
(Márton Gábor Csaba)
A MáSzínházban fogyatékos, és nem fogyatékos személyek játszanak a színpadon. Amikor először felkérek egy profi színészt, tudom, hogy bátorítanom kell, hogy feloldódjon ebben a munkában, és merjen partnerként tekinteni a többiekre, és bízzon bennük. Mindegyikük azt gondolja, hogy biztos neki kell majd irányítani a másikat, mert ő állandóan segítségre szorul majd, és a kommunikáció is nehéz lesz a fogyatékos partnerrel, akit meg arra kell biztatni, hogy egyáltalán ki merjen állni a színpadra. A legtöbbjüknek egyébként nincs fogyatékosság tudata: vagyok, aki vagyok, és a színház vagy megy nekem, vagy nem.
2016-ban csináltuk az első olyan színházi nevelési programunk, ahol diákokkal találkozunk és fogyatékosságról, átlagosságról, különlegességről beszélünk. Később látták az előadást, ahol legálisan nézhetnek valakit, akitől egyébként lehet, hogy el szoktak fordulni a villamoson. Itt nyugodtan lehet bámulni, csak mi azt szeretnénk, hogy egy művészi teljesítményt lássanak.
Amikor nézed az előadást, az egyik szereplőhöz könnyedén tudsz kapcsolódni, mert ép értelmű, mint te, mellette pedig van egy fogyatékos színész is. Nálunk arra kap mintát a néző, hogy hogyan tud egy épértelmű ember dolgozni, kommunikálni, röhögni egy fogyatékos személlyel, miközben az előadás alatt ők ugyanúgy eljátszanak egy szerepet a színpadon. A darabot nézve rájössz, hogy benned ugyanazok az érzések vannak, mint amiket ő is megfogalmaz, pedig egy fogyatékos ember fogalmazza meg! Ez egy kapcsolódási pont.
Azt szeretném, hogy ne legyen egzotikum, hogy fogyatékos színészek játszanak a színpadon, és ezt ne kelljen állandóan kommunikálni, hanem csak jöjjenek a nézők, azt csókolom! Csináltunk egy előadást 8-9 éveseknek, és az egyik szülő azt a visszajelzést adta, hogy ő és a gyereke csak az előadás vége felé realizálták, hogy egy Down-szindrómás színésznőt néznek. Akkor azt éreztem, hogy ez jó. Ez olyan, ami működik.
MP
