ÁRON
(Molnár Áron)
A húgommal, aki az Amnesty International munkatársa, nagyon sokat beszélgetünk a bátorságról. Nekik van egy mottójuk: Bátorság vagyunk!
Marha érdekes, hogy a beszélgetéseinkből kiindulva egy csomó olyan dolgot aposztrofálunk bátorságnak, ami evidencia kéne, hogy legyen. Például az, hogy az ember megszólal a tabunak számító közügyekben, hogy kiáll a kisebbségekért, az LMBTQ emberek jogaiért és hogy harcol az emberi jogokért.
Kezdjük piciben a történetem. Fiatalon én is kötöttem magam a kompromisszumokhoz például a munkámban. Amikor igazságtalanságot éreztem a vezetés részéről, azt gondoltam, fontos ezt elviselnem és megalkudnom a projekt, a próba, a forgatás és a többiek érdekében.
És aztán rádöbbentem:
“Nem, nem, nem! Dehogyis haver! Szedd össze magad, Áron, és legyen bátorságod kimondani, hogy eddig és ne tovább!”
És lehet, hogy emiatt el fogom bukni a munkám, mert simán benne van a pakliban, de ma már azért tudok veletek a bátorságról beszélni, mert az igazságtalansággal való elhatározásomat beváltottam. Felmondtam, és megvédtem magamat, vagy valaki mást. A kimondott szavaim súlya ért nekem annyit, hogy az egzisztenciális lét másodlagos helyre kerüljön.
Ha igazságtalansággal találkozom, vagy olyan gondolatokkal, amik a gyűlöletre építenek, akkor nem feltétlenül érdekel a testi épségem és az egzisztenciális helyzetem. Bátorsággal felvértezve elindul egy felhajtóerő bennem, hogy szembe tudjak nézni a dolgokkal.
Ez kezdődött 3 éve a noÁrral. Ma már azon parázom, hogy nem teszek eleget ezért az országért. Attól félek, hogy nem merek majd belenézni a saját gyermekem szemébe, mert nem tettem meg mindent azért, hogy ő szabadon és nyugodtan nőhessen fel a hazájában. Szeretném, hogy az ő életében a bátorság természetes legyen.
GR
