GÁBOR
(Márton Gábor Csaba)
Másokért könnyebben vagyok bátor, mint magamért. Sőt! Magamat nem is tartom annak, legfeljebb a viselkedésem tűnik merésznek: kiállok egy fontos ügyért, vagy felvállalok valamit. Ha a közösségnek segíteni tudok, akkor háttérbe kerül, hogy az rossz hatással lehet rám. Igen, ebben van egy arrogancia… De akkor is megcsinálom, mert tudom, hogy én képes leszek kezelni a következményeket.
12 évesen volt egy osztálytársnőm, egy cigánylány, akit télen elkapott pár idősebb srác a suliban, és viccesen benyomták a fejét a hóba. Ez félig-meddig gyerekjáték, de ezek a fiúk már ebben a “szexuálisan ébredezünk” korban voltak, szóval ez a “játék” szólhatott a nőisége ellen is. Nem tetszett, hogy az osztálytársamat kipécézték, beleálltam a helyzetbe, és jól meg lettem rugdosva.
Nekem egyértelműen az az ügyem, hogy minél kevesebb ember legyen elnyomva, pusztán azért, amilyen. Mindenféle sérülékeny csoport kapcsán van bennem egy szociális érzékenység: ilyen az LMBTQ közösség, a fogyatékos emberek, és mikor telekocsival hazamegyek Miskolcra, szeretek vitatkozni a cigánykérdésről.
Ami engem megerősít a küldetéstudatomban, hogy akárhány éven keresztül voltam táboroztatni gyerekeket, mindig megtalált az, akit a többiek kipécéztek. Érezték, hogy velem erről szabadon beszélgethetnek.
Az egyik táborban volt egy problémás srác, aki állandóan megszólta a többieket, meglökte őket, kifejezetten agresszívan próbált interakcióba kerülni. Aztán volt egy beszélgetés, hogy ez így nem oké, és végül a srác fogalmazta meg, hogy ezeket azért csinálja, hogy felhívja magára a figyelmet.
Ez nekem azt bizonyítja, hogy fontos érdemi figyelmet adnom a másiknak, és mindig a kommunikáció a megoldás. Nem azért akarok beszélgetni vele, hogy én új nézőpontot adjak neki, hanem neki kell rájönnie valamire saját magával kapcsolatban. Egy ilyen beszélgetés után az ember elgondolkodik azon, hogy van-e valódi félnivalója a másiktól, aki 2 méterre áll tőle.
MP
