ANNA
(Pálfy Anna)
Két év körüli totyogós voltam, amikor édesanyámmal és egy barátnőjével sétáltunk a Gesztenyés parkban. Egy számomra óriási németjuhász kutya pusztán játékból feldöntött, bennem pedig eltörött valami. Attól a naptól kezdve onnan lehetett tudni, hogy kisállat van a láthatáron, hogy az ellenkező irányba húztam anyám kezét.
Rettegtem a kutyáktól. Aztán elindult a terápiás kezelésem, hogy újra közel tudjam engedni magamhoz az állatokat. Lettek macskáink, akiket hajlandó voltam eltűrni, és a gimis barátnőm 8 kutyájára vigyáztam. Volt, akit hajlandó voltam megsimogatni, és ennyi, ezzel meg is oldottam a problémát.
Aztán jött Pamacs az életembe, a barátnőm kutyája, aki bárány-vattacukorként kedvesen nézett csak rám. Később pedig Írisz, akivel már együtt futottunk a Margitszigeten, sőt egy ágyban is aludtunk.
Azóta már a sokadik anya-lánya napot tartottuk a kislányommal az Eszkuláp Ebkertben és ma már simán bemegyek Oreo tányérjaiért, aki a plafonig ugrik örömében, és ázok meg Briannel, a nyomokban bullt tartalmazó, okos, de tesztelős munkakutyával. És azon gondolkodom, hogy milyen jó, hogy Dorka, a kislányom ilyen boldogan kutyázik. És most már én is!
Ha gazdik vagytok, gondoskodjatok a kutyátokról felelősen, tanuljátok meg őket kezelni, mert engem gyerekként nem igazán nyugtatott meg, hogy „jajjj Fifike nem bánt, csak a hangja nagy!”
Valaki egyszer figyelmetlen volt, és képtelen volt visszahívni a kutyáját, én pedig megijedtem. 29 évem van abban, hogy ma már nem félek, számomra ez egy ilyen „megakaromcsinálnijusztis” dolog volt, és nagyon boldoggá tesz. 29 évig küzdöttem és megcsináltam.
