MELINDA

(Legéndi Melinda)

Ha a mostani hónapomat nézem, az olyan szar volt, hogy hihetetlen. 3 kutyámból az egyik, Majmi meghalt, aztán pár héttel később a férjem azt mondta, hogy “én akkor elmegyek örökre.”  Tehát az ötfős családomból hárman maradtunk, és én úgy ültem a kanapén, mint akit agyonvertek.

Tudtam, miért megy el a férjem, csak azt hittem, hogy együtt rendbe tudjuk hozni a házasságunkat… de nem tudtuk volna, mert állandóan idegesek voltunk, és romboltuk egymást.

Először is tisztáznom kellett: az fáj-e, hogy egyedül maradtam, vagy kifejezetten a férjem hiányzik? Baromira féltem, és láttam magam, ahogy 82 évesen egyedül ülök, és gyerekem sincs…

Bazdmeg, én nem akarok egyedül élni! Tök szar, amikor elveszíted azt az embert, aki ugyanolyan hülye, mint te! Hol találsz 46 évesen ilyen pasit, aki elmegy veled rockkoncertre, meg ott csörög veled a Budapest Parkban? Már mindnek öltönye van, családja, meg két gyereke…

Rájöttem, hogy nagyon szeretem őt. Széthullott minden. Az évek alatt elveszítettem önmagam, és elfelejtődtek az álmaim és a terveim. Aztán jött valami atomvillanás: nem szabad azon görcsölnöm, hogy mi lesz a házasságommal! Én őt nagyon magam elé toltam, de most nem az ő problémáit kell megoldanom, hanem a saját életemet. Itt a lehetőség, hogy csak magammal törődjek! Felszívtam magam, és azt éreztem, hogy kurva bátor vagyok.

Felerősödött bennem a kutyázás, meg most amúgyis rehabilitációs kutyatréner suliba járok… Na ez bátorság, hogy 46 évesen a suliban parádézok, de annyi energia jön az Eszkulápból, hogy észre se veszem, hány éves vagyok. Tök mindegy, hogy a házasságommal mi lesz, én most azt fogom csinálni, amit szeretnék: kutyákkal akarok foglalkozni!

Tarthatnék kutyás terápiás foglalkozásokat kisgyerekeknek, hisz ehhez elvégeztem egy tanfolyamot, és óvodapedagógusi végzettségem is van. Vagy akár lehetne kutyanapközi, kutyaiskola, rehabilitációs központ…

Visszakaptam a csímet, az életenergiámat, és visszatért a régi énem, és szép lassan a férjemmel is elkezdtük visszaépíteni a házasságunkat.

MP

Könyv: Baricco Selyem

Zene: 30Y – Ha igaz

________________________________________________________________________

“Itt kezdődött az aktív állatvédő életem.”

Egy magánoviban voltam szakmai vezető, és kitaláltam, hogy csináljunk állatvédelmi hetet. Történeteket mesélsz a gyerekeknek, amiből megtanulják, hogy vannak olyan háziállatok, akiknek nincs saját otthonuk, és egy menhelyen várakoznak, hogy fogadják őket örökbe. A gyerekekkel sütöttünk egy óriási adag kutyakekszet, és volt gyűjtés is. Telepakoltunk egy autót táppal, konzervvel, plédekkel, játékokkal, és elküldtük egy menhelyre.

Itt kezdődött az aktív állatvédő életem.

Később az Eszkulápnál  önkénteskedtem, kutyákat fotóztam, és az adományos pultban álltam, de látni akartam a nehezebb részét is: a gyepmesteri telepeket… Tudtam, hogy az egyesület vezetője addig nem visz magával, amíg erre nem állok készen, mert ez lelkileg megterhelő. Végül a születésnapomon elmentünk a kisvárdai menhelyre, ahol több száz kutya él. Kiválasztottam kettőt, hogy őket vegye át az Eszkuláp saját gondozásba. Mosolyogtam, tettem a dolgomat, bejelentkeztem telefonról élőben, aztán hazaértem, és zokogtam a zuhany alatt.

Azóta is megvisel minden ilyen alkalom, de én ezt nem élem meg bátorságnak: valakinek oda kell mennie, mert ezek az állatok tőlünk függnek. Mindig mondják, hogy “angyalok vagytok, én ezt nem bírnám!” Nem baj! Te másban tudsz segíteni! Valaki kis figurákat horgol, amit kiteszünk licitre, más sétáltat Mányban, a harmadik füvet nyír…

Mostanában menő azt mondani, hogy utálom az embereket, de nálam ez ketté válik. Amikor látsz egy kutyát szörnyű állapotban, és tudod, hogy ezt egy ember tette vele, akkor tényleg utálsz mindenkit… A másik oldalról viszont van az örökbefogadó csoportunk, ahol sokszor potyognak a könnyeim, amikor megnézem az életvidám videókat egy-egy mentett kutyánkról, akiről emlékszem, honnan emeltük ki.

Az egyik kedvencem nemrég Portugáliába költözött a családjával. Minden nap kapom az üzenetet: “Ma mangót evett, szereti”. “Ma homárt evett, meg szusit, de a szusira kicsit húzta a száját”. Szóval itt van egy kutya, aki nemrég még félelmi agressziós volt, és egy kutyaház tetején rettegett Püspökladányban, most pedig a Portugál tengerparton fut, és garnélát eszik vacsorára.

Ilyenkor imádom az embereket!