ÁNYOS

(Elek Ányos)

Nagyon hálás vagyok, hogy az édesanyám egy olyan ember volt, akivel mindig lehetett őszintén beszélni. Ő egyedül nevelt fel négyünket, és az egy csodálatos dolog volt, hogy bármilyen baromságot csináltunk az életben, ő azt mondta, hogy:

– Mondjátok el nekem őszintén gyerekek, és majd én megvédelek titeket.

És természetesen mindig csináltam hülyeségeket ezután is, de nem kellett hazudni. Őszintén elmondtam az anyámnak, és leszúrt, amikor arra volt szükség, de mindig megvédett. Egy nagyon nagy szabadságot adott az életben, hogy őszintén lehetett beszélgetni.

Mielőtt meghalt, nagyon bepánikoltam, hogy mit kell csinálni. Tudtuk, hogy meg fog halni, mert a rákos betegségeket azért elég jól lehet mérni, és rájöttem, hogy csak úgy tudok megnyugodni, ha beszélgetek erről a Mamával. És nagyon felszabadító volt, amikor megkérdeztem:

-Figyelj Mama! Ha már tudjuk, hogy meg fogsz halni, akkor beszélgessünk őszintén, hogy hogy akarod a halálodat rendezni.

–Ahhh, de jó, hogy kérdezed kisfiam, mert erről nem mertem beszélni senkivel sem!

A mi viszonyunk egy nagyon erős, őszinte alapokon nyugvó történet volt.

Hihetetlen bátorító erő volt, hogy minőségi dolgokat adott a kezünkbe, pl. a legjobb papírvágó ollót, mert ha rossz ollót adsz a gyerek kezébe, akkor azt hiszi, hogy ő nem tud vágni. Így volt sikerélményünk, és nagyon sokat alkottunk. És ezt a táborokba tovább is vittem a gyerekekkel, rengeteget alkotunk.

Anyukám mondata az egyik fő szlogen a Veled Kerek táboraimban, ami immár 25 éves:

„A gyerek mosható!”

A gyerek a játékon keresztül tanul és nincs előtte semmiféle akadály. Biztos vagyok benne, hogy ez a háttérország hatással volt arra, hogy improvizációval foglalkozom. Az improvizáció egy olyan technika, ami szabaddá tesz, és ami által én is felszabadíthatok.

Ezt kaphattam az én Mamámtól. Miatta hiszek a tábortűzben, a közösségben. Szabadságot, őszinteséget és minőségi időt kaptam tőle. Semmi mást nem kell tenned, csak le kell ülni a gyerekeddel és játszani vele.

GR

Könyv: Richard Bach: Jonathan Livingston, a sirály

Zene: Emberek: Tábortűz

______________________________________________________________________________________

ADHD, az én szupererőm

80-as években csak annyi derülhetett ki, hogy tanulási nehézségeim vannak. Nem ment a koncentráció és hiperaktív voltam. Most már nem tudok beszélgetni édesanyámmal erről, mert ő már meghalt, de emlékszem, hogy nagyon sok mindent tett, hogy segítsen és rengeteg könyvet elolvasott, hogy a nehézségeimet megoldjuk.

Aztán felnőttként elolvastam egy csomó szakmai könyvet és elmentem diagnosztizáltatni magam. Akkor még nem hittem el, amikor az első orvos megállapította, hogy ADHD-s vagyok. Ezért elmentem a második orvoshoz, és fizettem is egy jó adag pénzt a diagnózisért. Akkor meg azt gondoltam, hogy azért mondja ezt, mert fizettem érte. Szóval a végén négy orvoshoz mentem el, és bizony megállapították mind a hiperaktív figyelemzavart.

Nehéz volt a tinédzserkorom, de tulajdonképpen ez volt az én szupererőm. Az például egy nagy képesség, hogy van egy hiperfókuszom. Ha jön egy feladat, amit szeretek, akkor én arra teljesen rácuppanok, és néha egy nap alatt el tudok végezni egy egyhónapos melót. Olyan leszek, mint egy cápa, ráharapok és nem engedem el.

Az ADHD-t már gyerekkoromban sem figyelemzavarnak éreztem, hanem hogy mindig azzal foglalkozom, ami nekem jó. És egy csomó mindent már akkor, ösztönösen jól csináltam: mindenhová mezítláb jártam és nagyon sokat sétáltam. Ezek mind ilyen földelések, amik visszahúznak a jelenbe, a realitásba, amire egy ADHD-s nak szüksége van. Rájöttem, hogy nem “nemnormális” vagyok, hanem van egy másfajta agyi működésem.

És nyilván vannak hétköznapi hátrányai, mert nem tudok figyelni a technikai cuccaimra, állandóan tönkremennek, vagy elvesztem őket. Miközben művészként a kommunikáció a létformám, néha, amikor csöng a telefon, úgy érzem, hogy nem tudom felvenni és van, hogy egy e-mail megírása fizikai fájdalmat okoz. Sokszor rám szólnak az improvizációs tréningeken, hogy tartsak szünetet, mert már 10 órája nyomjuk. Fúh, de gyűlölöm a szünetet, és azért utálom, mert mindig kezdhetem elölről az energiaszintet felépíteni.

Ugyanakkor az ADHD-sok találják meg a gázlót a folyón. Én képes vagyok a másfajta gondolkodásommal dobozon kívül látni dolgokat.

GR