MAMUS
(Kovács Erzsébet)
Az nagy bátorság, ha kiállsz a saját igazadért, de én ezt a képességet, ahogy megöregedtem és egyedül maradtam, elvesztettem.
Amikor fiatal asszony voltam, volt egy nagyon ronda főnököm (nyugodjon békében), akinek az volt a szokása, hogy kipécézett magának embereket. Az egyik ilyen kolléganőmről tudtam, hogy ő mindent megtesz, hogy azt a bizonyos színvonalat elérje a munkájában, és ebbe minden erejével beletette az életét.
Az osztályértekezleteken, amikor mindannyian összeültünk és átvettük a napirendet ezt a szegényt mindig megszégyenítette.
Egyik nap ez a kolléganőm elkésett a munkából, és aznap ezért kapta a megszégyenítést. Hozzátartozik, hogy egy testi hibásról beszélek. Aznap én is hozzászóltam az értekezlethez, de nem a napirendi témához! Elmondtam a főnökömnek, ne csodálkozzon, hogy a kolléganőm elkésett a munkából, és hogy nem tudott kimenni a hat órási vonathoz időben! Az, hogy ő minden nap el tud menni a vonathoz rossz lábbal, azt már egy csodának kell venni.
És képzeld, ennek a vége egy kenyértörés lett: nyilván én húztam a rövidebbet, mert ő volt a főnököm. Felmondtak nekem. De én nagyon büszkén hagytam el ezt a munkahelyet, mert kiálltam ezért az emberért és megvédtem. Mindezek után a volt kolléganőmmel napi kapcsolatban maradtunk… Jaj mindjárt elérzékenyülök! Ő lett az egyik legjobb barátnőm 83 éves koromig. Olyan volt mintha a testvérem lett volna. Minden örömünket és bánatunkat megosztottuk.
És hogy a sors mit produkál? 83. születésnapomon kora reggel felhívott telefonon, hogy gratuláljon.
-Édesem! Hogyhogy ilyen korán hívsz? – kérdeztem.
-Mert a János Kórház ügyeletén vagyok.
-És hogy kerültél oda?
-Behoztak a mentők, mert rossz a szívem.
Pár nappal később felhívtam a lakásán, és a fia vette fel a telefont.
-Szia Petikém! Anyával mi van?
-Anya tegnap reggel meghalt.
Rádöbbentem, hogy én voltam neki az utolsó gondolata, azért hívott fel a kórházból. Szerintem ezzel köszönt meg mindent. Hálás volt ezért a három mondatért, amivel én kiálltam érte akkor, 50 évvel ezelőtt.
GR
