MÁRTA
(Makány Márta)
A 90’-es években nagy divat volt művészeti közegbe járni, ezért a mi bulijainkba eljöttek a rendszerváltó politikusok is, én meg rendszeresen zaklattam őket azzal, hogy elmondtam a véleményem, ha kérdezték tőlem, ha nem. Biztos borzasztó volt, semmibe nem gondoltam bele, csak mondtam a magamét a jelentős dekoltázsommal, ők meg csak megsimogatták a kis buksi fejemet, és mondták, hogy “Na jó, hát ez a komoly férfiak dolga, és itt vannak ezek a buta kislányok… “ És én mindig úgy éreztem, hogy hát ők milyen okosak, milyen menők, de hát mennyire szarul vannak felöltözve…
Aztán beiratkoztam a Századvég Politikai Iskolába, ahol indult egy politikai kommunikációs szakértő szak. Ott azért nem nagyon értették azt a jelenséget, ami én voltam. “Hát mit keres itt ez a vörös hajú, hupilila kontyos, fura ruhába öltözött lány, aki annak ellenére, hogy nő, tudja, hogy ki a miniszterelnök!?” Eléggé kakukktojás voltam. Az összes akkori osztálytársam minimum államtitkár lett, vagy legrosszabb esetben kormányhivatalnok, én meg ugyanolyan maradtam. A mai napig odamegyek bárkihez, ha mondanivalóm van, ők meg legfeljebb fogják a fejüket.
Egyébként nem a divat a lényeg, hanem hogy legyen valami összefüggés aközött, amit egy politikus közvetíteni akar, meg hogy milyen ruhát vesz fel. Amikor Michelle Obama first lady volt, minden egyes nap más öltözet volt rajta, de csak amerikai, vagy amerikai kötődésű tervezők szettjeit hordta. Biztos, hogy volt a fehér házban egy nagyon komoly stáb, aki dátumra pontosan tudta az elnökasszony programját, és ahhoz igazították a ruháját. Azon kívül volt egy blogger is, aki meg napról napra tudósított a first lady aktuális szettjének társadalmi üzenetéről. Szóval egy államférfi viselhet olyan ruhát, amiben komfortosan érzi magát, de azért a normál emberben van egy reménysugár, hogy a politikus egy jobb teljesítményt nyújtó ember, mint én, aki otthon nézem őt a tévében. Ha ez meglátszik rajta a képernyőn, akkor jobban elhiszem, hogy alkalmas arra, hogy ott legyen a parlamentben.
MP
Könyv: Thomas Mann: A varázshegy
Zene: Tereskova: Miért nem süt?
_________________________________________________________________________
“Biztos lesz olyan menyasszony, akinek pont az kell, amit én tudok, úgyhogy varrtam pár esküvői ruhát”
Egyszer bejött valaki a boltba, ahol dolgoztam, hogy menjek el az esküvői kiállításra a Kongresszusi Központba.
De hát én még életemben nem voltam esküvői kiállításon!
Mondtam, hogy nincsen pénzem standot bérelni, de végül megegyeztünk egy jelképes összegben. Vettem egy esküvői katalógust az újságosnál, végiglapoztam, és hát nagyon nem tetszettek azok a ruhák. Már akkor is volt vagy ötven darab esküvői ruhakölcsönző a körúton, és mindben nagyon hasonló dolgokat lehetett kapni… Na, de talán mégse jó mindenkire a 38-as vagy 42-es ruha… És a fiatalok között nem biztos, hogy mindenki ezt a stílust akarja… Akkor viszont biztos lesz olyan menyasszony, akinek pont az kell, amit én tudok! Varrtam valami női ruhákat, meg gondoltam, hogy jó lenne férfiruhát is csinálni…
De aztán meg az volt a baj, hogy nem tudtam, hogy mire teszem majd ezeket a dolgokat a kiállításon, úgyhogy kerestem valami céget a telefonkönyvben, akiket meggyőztem, hogy adjanak nekem kölcsön próbababákat bérleti díjért. Na, hát ezekkel a próbababákkal érkeztem meg a Kongresszusi Központba, ahol mindenkinek olyan szép kis standja volt! Megépítették a folyosón a fehér kis kutricát, tudod, ilyen ház a házban, és akkor abban sorakoztak azok a szép, fehér, abroncsos, kölcsönzős menyasszonyi ruhák.
Na, hát az nagyon más volt, amit én állítottam ki!
Egyrészt, ugye, nekem nem volt pénzem fehér kis kutricára. Felállítottam az egyetlen stander akasztóm, és kitettem a bérelt próbababákat. Aztán megfogtam az ottlévő foteleket, és arra pakoltam még pár ruhát, meg voltak nálam anyagok, azokat rátekertem az oszlopokra. És kérlek szépen, így indult számomra ez az esküvői iparág! És az elején ez tényleg hihetetlen eredményes meg sikeres volt, mert sok-sok évig én voltam az egyetlen tervező, aki elment ilyen helyre.
MP
